Marco barátomat idézve Velencében, azaz a szerelem városában jártam a múlt hétvégén. (Külön sztori, hogy mindig így csajozott Helsinkiben. Amikor megkérdezte egy lány, hogy hová valósi, mindig mélyen a szemébe nézett, majd ennyit mondott: Venice....a lot of water....the city of loooooove.)
Vonattal szűk 4 óra alatt ott lehet lenni (nincs túl messze, de a legolcsóbb jegyek a személy vonatokra szólnak, amelyek meg megállnak minden faluban). A vonatútról érdemes néhány szót mondani: egyrészt olasz vasutak: respect, baromi korrekt, kényelmes, tiszta. Másrészt a hegyeken keresztül mentünk és marha jól néztek ki a táj körbe-körbe.
Velencében már többször voltam, a főbb látványosságokat mind láttam már. Marcot azért szeretem meglátogatni, mert már több éve a városban lakik, ezért minden sarkon tud egy érdekes sztorit mesélni az adott házról/szoborról/kocsmáról. Első este elmentünk egy beszélgetésre, amit az ottani egyetem diákjai szerveztek. A téma egy gyorsvasút építése volt, illetve az az elleni tiltakozás (az olaszok is imádnak tüntetni, demonstrálni, nagygyűlni). Magából a beszélgetésből nem sokat értettem, mert ugye olaszul volt, viszont érdekes volt látni, hogy az emberek mennyire feldühítették magukat és mennyire nem szeretik az aktuális kormányt (és a Berlusconit). A dolog akkor vált igazán érdekessé, amikor a helyi szélsőbal is felvonult és azok a beszélgetés szervezőivel kezdtek el kötekedni. Én egyre inkább az ajtó fele tendáltam, majd egy ponton úgy döntöttem, hogy én inkább lelépek. Mondtam is ezt Marconak, aki inkább maradt, védeni a barátait (szervezők). 10 perc múlva hívott is, hogy jókor húztam el, mert nem sokkal ezután kitört a bunyó. Phuh.
Egy másik nap elhatároztuk, hogy megnézzük a Biennálét (idén kortárs képzőművészet volt). Spórolósra terveztük a bejutást. Ehhez találtunk egy pici-pici létrát, amivel egy csatorna fölött egyensúlyozva ki lehetett kerülni egy masszív kőfalat és be lehetett jutni a kiállítás szabadtéri részére (Giardini). Izgalmas volt, de így megúsztunk egy órányi sorbanállást a jegyért, plusz néhány eurót. Maga a kiállítás engem annyira nem nyűgözött le, nem vagyok túl fogékony a kortárs művészetre. Volt néhány érdekes pavilon, ahol (talán) sikerült megértenem, hogy a művész mit is akart mondani. Ha valaki megy, ne hagyja ki a dél-koreait és a franciát.
Egyébként meg jártuk a sikátorokat, kerülgettük a hihetetlen mennyiségű turistát, boroztunk, pizzáztunk. Jól telt a hosszú hétvége és tervbe van véve, hogy meglátogatnak (Marco és a barátnője, Laura) valamikor a tél folyamán, Trentoban.
